A TISZA ÖLELÉSÉBEN

A történelem kovácsolta eggyé Szabolcsból, Szatmárból, Beregből, Ung és Ugocsa pereméből azt a megyét, melyet Váci Mihály, e táj szülötte a haza baloldalának nevezett. Ide rohanvást érkezik a Tisza, hogy merész ívvel karolja át a hatezer négyzetkilométernyi vidéket, amelyet megszelídülten szel át a Szamos, kanálisba kényszerítve a Kraszna, ágakra szakadva a Túr. A megye három országgal határos. Ukrajna, Szlovákia és Románia a szomszédai, a határ két oldalán élők rokoni szálai a kultúra, a szellemiség közvetítői is.

Szabolcs-Szatmár-Bereget a természet megáldotta minden szépséggel: máig őrzött csodavilágában otthon van a ritka madár, a jégkori virág, az évszázados fa, a sosem bolygatott ősgyep. A ma itt hazát találó több mint félmillió ember minden sejtjében hordozza a múltat. A história edzette az itt élőket, akik szüntelen csatákat vívtak vízzel, széllel, urasággal, szegénységgel, a szélrevetettség átkával. A Nyírben, Szatmárban, Beregben, a Rétközben, a Nyíri Mezőségen, a megye sokszínű tájegységeiben hosszú idő alatt alakult ki a sokféleség egysége, melyben a honfoglalók öröksége a Partium szellemiségével, a kálvinista racionalizmussal és a görög katolikus buzgósággal, a szabadságharcos lelkesedéssel és a parasztmozgalom lázadó keménységével keveredik.

Osztályrészéül jutott az itteni népnek, hogy katonáskodott Dózsa seregében, hadakozott Báthori érdekeiért, aztán Bocskai hajdúja lett, Rákóczi zászlaja alá állt, vérzett 1848-ban, ágyútölteléknek vitték két háborúba a XX. század folyamán, hol mint nyalka huszárt, hol mint halálra szánt bakát. És jutott neki munka a földesúr birtokán, papi földeken, bérlők igájában, termelőszövetkezeti gazdaságban. Hol urai alázták meg, hol a história, de gerincét megtörni senkinek sem sikerült. Az elvetélt kitörési kísérletek csak konokabbá, dacosabbá tették a szabolcs-szatmár-beregi embert, ki vigaszért hol a maga alkotta szép meséinek, művészetének paradicsomába menekült, hol a hitében keresett vigaszt. E kohóban formálódott szellemisége, halmozódott tapasztalata, gyűlt tudása. Mintegy készülődés volt ez arra, hogy felvértezve várja az új kor kihívását, s ha könnyen nem is, de több eséllyel kezdhesse formálni életét.

Itt, e tájon született Bessenyei György, a testőr író. Itt írta le Kölcsey, hogy „megbűnhődte már e nép...". Itt szakadt világra Móricz, innen vitte magával egy világ üzenetét Krúdy, innen keresett kapcsolatot a világgal Czóbel Minka, itt dobbant százhúszat Váci szíve, e tájon ihlette drámára Ratkót, a költőt Szent István. Ezen a vidéken száz és száz néptanító igyekezett fogékonnyá tenni a kemény koponyákat. A diótörők, szöszölők, tengerimorzsolók, fonók közösségei évszázadokon át örökítették tovább a szépet, a jobbra vágyást, a jövőbe vetett hitet, a fennmaradáshoz kellő erőt, a dalba és szóba formált örök reményt. Ettől volt itt nagy a szegénység hatalma, így maradt itt tiszta az ember, s így üzenhetett a haza más tájainak. Az itt legszebben megőrzött magyar beszéd kincsnek bizonyult, tisztaságától az igaz is igazabb, a panasz is szomorúbb, a remény is színesebb.

A gazdagság azonban mindig fogyatkozott. Útra kelt innen, kiben lobogott a szikra, hogy másutt lobbanjon lángra. Színész, főpap, tudós, politikus, mérnök, művész, tanár, költő keresett máshol házat, mert hazát cserélni lélekben egy sem tudott. És innen indultak tíz- és tízezrek, hogy építők legyenek az ország különböző részein, kínálják munkájukat, és az óra ingájához hasonlóan járjanak ide-oda a városok és saját falvaik között. E távoli tájra még sokáig nem ért el más, csak az ígéret. Lassan indult errefelé az élet a XX. század felé. Aztán megkésve bár, de gyárakat emeltek, vegyipar, gépipar, papírgyártás, mezőgazdasági gépipar, élelmiszerfeldolgozás talált otthonra a városokban és a nagyközségekben. A föld eleddig szabad művelője a nagyüzem fegyelmével viaskodott, elvesztett tulajdonán új szerszámot fogott, kezdetben sután, majd mind ügyesebben. A szorgalom, az élni- és túlélni akarás, a föld szeretete teremtette meg az almáskerteket, és egy hasznot hozó mezőgazdaság jelezte: Szabolcs-Szatmár-Bereg embere újfent nem adta meg magát. Sűrű krajcárja hasas forinttá hízott, verítékkel szerzett gazdagsága dáridós jólétnek tűnt. Az újuló korhoz iskolák, főiskolák kellettek. Versenyfutás volt ez az idővel, elszalasztott évszázadokat, lehetőségeket kellett utólérni, sajnos, nem mindig sikerrel. Nagy volt a reménység, de a hiányzó pénzt ez nem pótolhatta. Elszánt az akarat, de a távolságot nem csökkenthette. Eltökélt a szándék, de a szakadékot nem hidalhatta át. És bár a krónikások nagy tetteket, új dolgokat, nemegyszer sikereket jegyeztek fel az elmúlt két-három évtizedben, az itt élőket újabb próbatételek várták.

A történelem változása meghozta a lélek szabadságát, de a szegénységet nem űzte el. Visszaadta a tulajdont, de nem adott hozzá tőkét. Piacvesztetté tett ingatag lábon álló ipart és mezőgazdaságot, munkanélküliségbe sodorva tízezreket. És most is, mint mindig, e táj messze maradt az ország fejlődésétől, de az itteni emberek nem adták fel. A polgárosodás, a polgári jólét kívánása, a jobbra törekvő akarat, tetté nemesíti a szándékot és az új kor kihívására választ keres és talál a szabolcs-szatmár-beregi nép. Akik manapság e tájra hazalátogatnak, vagy csupán vendégként járják útjait, alig ismernek régi voltára. Nyíregyháza mellett új városok, Mátészalka, Kisvárda, Fehérgyarmat, Nyírbátor, Vásárosnamény, Tiszavasvári, Csenger, Ibrány, Újfehértó, Nagyhalász, Máriapócs, Nagykálló, Tiszalök, Záhony, Baktalórántháza, megannyi visszaszerzett jog, székhelye iskolának, banknak, kereskedelemnek, vállalkozásnak. Ez már más világ, az itt élők más emberek. Más ritmusa van a tájnak, az utcáknak, a városoknak, a falvaknak. Talán csak a természet szépsége változatlan, és az a szellemiség, mely e régiónak minden időben és korban megtartója volt. Az itt élő tudja, talpon csak akkor marad, ha azt termeli, amit a világ kíván. Látja: boldogulni csak akkor tud, ha mit földjén termel, feldolgozva küldi tovább. Megtanulta: csak okos fővel, művelt emberrel képes állni a kor versenyét. Nem tétovázik megnyitni házát, hogy vendéget fogadjon, megtisztelje az idegent. Új iparág erre az idegenforgalom, falusi porták ajtajai tárulnak ki, kínálnak kosztot és kvártélyt: megszállottan törekszik az itteni ember, hogy hajlékot adjon színésznek, művésznek, szépet hordozónak, mert ez is kell ahhoz, hogy maradjon, aki itt él. Saját munkáját kínálja, hogy otthona legyen a mozgásnak, hogy szebb legyen az utca, hogy minden megszületett gyermek okosabban lépjen egyszer az iskolába. Másokkal versengve követeli a legmodernebb tudományt, az elektronikát, ösztöndíjakkal csábítja a legjobbakat, teret nyit azoknak, akik itt kezdik a pályát. Közben nem feledi, hogy mindennek csak akkor van értelme, ha itthon van az itt élő, ha a hazában örömét leli, ha gyökerét mélyen bocsátja az itteni földbe. Szabolcs-Szatmár-Bereg gyönyörű. Érintetlen tájai, ligetei, csábító erdei, még iható folyói, őslápjai lenyűgözik, aki erre jár. De mind e szépség talmi lenne, ha nem látnánk meg benne az embert. A történelemben mindig a jobbra törőt, az erőset, a keményet, a harcot vállalót. Róla, vele és általa mondhatjuk el igazán, hogy valóban baloldala ez a hazának, és a szív: baloldalt dobog. 

(Forrás: Szabolcs-Szatmár-Beregi képeskönyv Burget Lajos kísérőszövegével)